~SeoYeon pov.~
- TaeHyung. - gondoltam magamban. Elkapott az izgatottság, szerettem volna vele beszélni.
A termem felé sétáltam, de valami arra késztetett, hogy egy másik kórteremhez mennyek. TaeHyung-hoz. Visszafordultam, és felé vettem az irányt. Izgatottan mentem végig a folyosókon, mikor az egyik fordulónál beszélgetésbe botlottam. JiMin és SooJun volt az.
- Biztos nem mondtál el neki semmit? - kérdezte JiMin kételkedve. Elbújva hallgattam őket.
- Rákérdezett, de nem mondtam el neki. - nyugtatta meg SooJun.
- Bang PD-nim nem engedte meg, hogy ez kiderüljön, szóval legközelebb se árulj el semmit. - mondta feszülten JiMin.
- Oké. Most már viszont tényleg mennem kell. Nem szeretném ha újra összefutnák SeoYeon-nal. Biztos megkérdezné, hogy mért vagyok még itt. - ezután elment.
JiMin sóhajtott egyet, majd felém vette az irányt. Megrémültem, elkezdtem futni, hogy nehogy észrevegye, hogy hallgatóztam. Körülbelül csak tíz méternyire volt egy lépcső, elfutottam addig, és úgy tettem mintha épp akkor jöttem volna fel. Még épp időben értem oda, már a lépcsőnél álltam mikor JiMin észrevett.
- Hát te? - meglepődötten nézett mikor meglátott - Nem a kórtermedben kellene lenned? - nevetett.
- De, csak kicsit elbambultam, így egy emelettel feljebb jöttem. - mosolyogtam lihegve.
- Jól vagy? - kérdezte aggódóan, majd a szemembe lógó néhány elszabadult hajszálamat az arcom mellé simította.
Nem tudtam erre hogyan reagálni. Nem értettem ezt a mozdulatát. Fogalmam sem volt róla, hogy a baleset előtt mennyire álltunk közel egymáshoz, ő arra emlékszik, de én nem. Nekem ez még korai volt.
- SeoYeon? - nézett a szemembe továbbra is aggódóan.
- Teljesen jól vagyok. - feszülten mosolyogtam - Azt hiszem jó lenne visszamennem a termembe. - már félig megfordultam, mikor a JiMin meleg kezét a karomon éreztem.
- SeoYeon, várj! - szólt utánam JiMin, és a karom után kapott.
- Ez fáj! - kiáltottam fel, majd egyre gyengébben fogott.
- Bocsáss meg, nem akartam. - végül elengedett.
Csak néztem rá kisírt szemekkel.
- Miért nem tudod őt elfelejteni? - az ő szemei is könnybe lábadtak.
Ezután már csak feketeséget láttam.
Mikor felkeltem az a doktornő állt előttem, aki az első nap is kivizsgált. Mikor meglátta, hogy már kezdek feléledni, mosolyogni kezdett.
- Mondtam, hogy csak akkor szállj ki az àgyból, ha már jól érzed magad! - nézett rám szigorúan.
- Bocsánat, nem tudom mi történhetett. - majd gyorsan a homlokomhoz kaptam, mert egy éles fájdalom hasított a fejembe.
- A negyedik emeleten összeestél, és egy fiú hozott ide. - mesélte a doktornő. - Nem emlékszel, hogy miért történt?
Tisztán emlékeztem arra, hogy JiMin és SooJun beszélgettek arról, hogy valamit nem szabad nekem elmondani. Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az, főleg azért, mert titkolják előttem. Rákérdezni nem akarok, mert félek, hogy olyan dolog, amit jobb ha nem tudok. Nem arra akarok emlékezni ami rossz volt, hanem arra ami jó. Aztán láttam magamat JiMin-nel, miközben veszekedünk. Ez nagyon kíváncsivá tesz. És kit nem tudok elfelejteni? JiMin közeledését sem értettem. Teljesen összezavar minden.
- Csak megszédültem. - feleltem - Kaphatnék fájdalomcsillapítót? Nagyon fáj a fejem.
- Persze, mindjárt hozom. És kérlek, ne mászkálj ilyen sokat. - bólintottam, majd a doktornő kiment.
Másnap reggel már sokkal jobban éreztem magam. Az ágyamban feküdtem egész délelőtt. Szívesen meglátogattam volna TaeHyung-ot, valamiért úgy érzem beszélnem kell vele. Tegnap kelt fel, érdekel, hogy emlékszik-e már valamire.
Később valaki bejött a terembe. Kicsit ducibb, középkorú férfi. Az ajtóban állva mindenkit végignézett a kórteremben, majd nálam megállt. Felém közeledett, és leült az ágyamra.
- Jó napot. - köszöntem neki illedelmesen, bár kicsit megijedtem, mert fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda.
- Szia. A nevem Bang SiHyuk, én vagyok a Big Hit Entertainment alapítója. Lehet meséltek már rólam a BTS tagjai, csak úgy említettek, hogy Bang PD-nim. - mondta a férfi.
Bang PD-nim? Nem ő az akiről JiMin mesélt SooJun-nak? De, biztosan ő. Viszont nem akartam elmondani, hogy hallottam azt, hogy valamit nem engedett, hogy megtudjak.
- Nem igazán. - válaszoltam.
- Na mindegy. De azt biztosan tudod, hogy a banda körülbelül fél év múlva debütál. Nem azt szeretném kérni, hogy mostantól ne barátkozz a Bangtan-nal, de azt tudnod kell, hogy most nagyon kemény időszakuk jön, főleg így, hogy történt a baleset. Nem szeretném, hogy miattad ne úgy menjenek a dolgok ahogy kellenének. Remélem megérted. - nézett rám elkomolyodott arccal.
- Persze megértem. Megpróbálok nem láb alatt lenni. - feleltem, pokrócomat gyűrögetve.
Eddig csak problémát jelentettem? Mért kötődtem akkor ennyire a Bangtan-hoz? Össze vagyok zavarodva!
Valószínűleg csak ezt szerette volna velem közölni, mert kis idő múlva el is ment.
Aztán megint egyedül voltam. Unalmamban elővettem a telefonomat. A jelszavamat kérte, amire még mindig nem sikerült rájönnöm. Amit magamról tudtam az a születési dátumom volt. Gondoltam magamban, végül is megpróbálhatjuk. 19950616. A jelszó helytelen. Próbáljuk meg újra. 16061995. A telefonom feloldódott.
- Biztos nem mondtál el neki semmit? - kérdezte JiMin kételkedve. Elbújva hallgattam őket.
- Rákérdezett, de nem mondtam el neki. - nyugtatta meg SooJun.
- Bang PD-nim nem engedte meg, hogy ez kiderüljön, szóval legközelebb se árulj el semmit. - mondta feszülten JiMin.
- Oké. Most már viszont tényleg mennem kell. Nem szeretném ha újra összefutnák SeoYeon-nal. Biztos megkérdezné, hogy mért vagyok még itt. - ezután elment.
JiMin sóhajtott egyet, majd felém vette az irányt. Megrémültem, elkezdtem futni, hogy nehogy észrevegye, hogy hallgatóztam. Körülbelül csak tíz méternyire volt egy lépcső, elfutottam addig, és úgy tettem mintha épp akkor jöttem volna fel. Még épp időben értem oda, már a lépcsőnél álltam mikor JiMin észrevett.
- Hát te? - meglepődötten nézett mikor meglátott - Nem a kórtermedben kellene lenned? - nevetett.
- De, csak kicsit elbambultam, így egy emelettel feljebb jöttem. - mosolyogtam lihegve.
- Jól vagy? - kérdezte aggódóan, majd a szemembe lógó néhány elszabadult hajszálamat az arcom mellé simította.
Nem tudtam erre hogyan reagálni. Nem értettem ezt a mozdulatát. Fogalmam sem volt róla, hogy a baleset előtt mennyire álltunk közel egymáshoz, ő arra emlékszik, de én nem. Nekem ez még korai volt.
- SeoYeon? - nézett a szemembe továbbra is aggódóan.
- Teljesen jól vagyok. - feszülten mosolyogtam - Azt hiszem jó lenne visszamennem a termembe. - már félig megfordultam, mikor a JiMin meleg kezét a karomon éreztem.
- SeoYeon, várj! - szólt utánam JiMin, és a karom után kapott.- Ez fáj! - kiáltottam fel, majd egyre gyengébben fogott.
- Bocsáss meg, nem akartam. - végül elengedett.
Csak néztem rá kisírt szemekkel.
- Miért nem tudod őt elfelejteni? - az ő szemei is könnybe lábadtak.
Ezután már csak feketeséget láttam.
Mikor felkeltem az a doktornő állt előttem, aki az első nap is kivizsgált. Mikor meglátta, hogy már kezdek feléledni, mosolyogni kezdett.
- Mondtam, hogy csak akkor szállj ki az àgyból, ha már jól érzed magad! - nézett rám szigorúan.
- Bocsánat, nem tudom mi történhetett. - majd gyorsan a homlokomhoz kaptam, mert egy éles fájdalom hasított a fejembe.
- A negyedik emeleten összeestél, és egy fiú hozott ide. - mesélte a doktornő. - Nem emlékszel, hogy miért történt?
Tisztán emlékeztem arra, hogy JiMin és SooJun beszélgettek arról, hogy valamit nem szabad nekem elmondani. Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az, főleg azért, mert titkolják előttem. Rákérdezni nem akarok, mert félek, hogy olyan dolog, amit jobb ha nem tudok. Nem arra akarok emlékezni ami rossz volt, hanem arra ami jó. Aztán láttam magamat JiMin-nel, miközben veszekedünk. Ez nagyon kíváncsivá tesz. És kit nem tudok elfelejteni? JiMin közeledését sem értettem. Teljesen összezavar minden.
- Csak megszédültem. - feleltem - Kaphatnék fájdalomcsillapítót? Nagyon fáj a fejem.
- Persze, mindjárt hozom. És kérlek, ne mászkálj ilyen sokat. - bólintottam, majd a doktornő kiment.
Másnap reggel már sokkal jobban éreztem magam. Az ágyamban feküdtem egész délelőtt. Szívesen meglátogattam volna TaeHyung-ot, valamiért úgy érzem beszélnem kell vele. Tegnap kelt fel, érdekel, hogy emlékszik-e már valamire.
Később valaki bejött a terembe. Kicsit ducibb, középkorú férfi. Az ajtóban állva mindenkit végignézett a kórteremben, majd nálam megállt. Felém közeledett, és leült az ágyamra.
- Jó napot. - köszöntem neki illedelmesen, bár kicsit megijedtem, mert fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda.
- Szia. A nevem Bang SiHyuk, én vagyok a Big Hit Entertainment alapítója. Lehet meséltek már rólam a BTS tagjai, csak úgy említettek, hogy Bang PD-nim. - mondta a férfi.
Bang PD-nim? Nem ő az akiről JiMin mesélt SooJun-nak? De, biztosan ő. Viszont nem akartam elmondani, hogy hallottam azt, hogy valamit nem engedett, hogy megtudjak.
- Nem igazán. - válaszoltam.
- Na mindegy. De azt biztosan tudod, hogy a banda körülbelül fél év múlva debütál. Nem azt szeretném kérni, hogy mostantól ne barátkozz a Bangtan-nal, de azt tudnod kell, hogy most nagyon kemény időszakuk jön, főleg így, hogy történt a baleset. Nem szeretném, hogy miattad ne úgy menjenek a dolgok ahogy kellenének. Remélem megérted. - nézett rám elkomolyodott arccal.
- Persze megértem. Megpróbálok nem láb alatt lenni. - feleltem, pokrócomat gyűrögetve.
Eddig csak problémát jelentettem? Mért kötődtem akkor ennyire a Bangtan-hoz? Össze vagyok zavarodva!
Valószínűleg csak ezt szerette volna velem közölni, mert kis idő múlva el is ment.
Aztán megint egyedül voltam. Unalmamban elővettem a telefonomat. A jelszavamat kérte, amire még mindig nem sikerült rájönnöm. Amit magamról tudtam az a születési dátumom volt. Gondoltam magamban, végül is megpróbálhatjuk. 19950616. A jelszó helytelen. Próbáljuk meg újra. 16061995. A telefonom feloldódott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése