6. Rész

Felé fordultam, a szemeibe néztem. A maszkomat az állam alá húztam, nagy levegőt vettem, majd egyre közelebb hajoltam ajkaihoz.

~SeoYeon pov.~

Mikor észrevettem, hogy a maszkját az álla alá húzza, és felém közelít, megrémültem. Csak nem megakar csókolni? 

Összeszorítottam szemeim, legszívesebben elszaladtam volna.

- JiMin... - belerezgett hangom a nevébe.

A kezeimhez nyúlt és erősen szorította őket. Nem tudtam a szemeibe nézni, de ő lesem vette a sajátjait az enyéimről. 
Az egész testem rezgett. Hallottam, ahogy nyelt egyet, a másik pillanatban pedig már az ajkait éreztem. 
A látomásom után a szemeim nagyra nyíltak, és ijedten vettem észre, hogy már csak alig pár centi van kettőnk között. Vállánál fogva visszatoltam eredeti helyzetébe, majd szó nélkül a termem felé indultam gyors léptekkel. Tenyeremmel a számat takartam, szemeim pedig megteltek könnyekkel. Egyre jobban siettem, az egyik fordulónál pedig HoSeok-ba botlottam. Vállammal véletlen kicsit meglöktem, de most ez sem érdekelt.
- SeoYeon? - szólt utánam, de nem törődtem vele.
Leültem az ágyamra, majd a szekrényemben egy zsebkendőért kutattam.
JiMin nagy széllel nyitott be hozzám, nem törődve a szobatársaimmal és szüleikkel. Mikor meglátott egy pillanatra megállt, majd lassan elindult felém, s közben a padlót nézte. Az ágyam mellé lépett, zsebre rakta kezeit, de még mindig lefelé bámult.
- Ez mi volt? - törölgettem szemeimet.
- Csak... - szólt alig hallhatóan - segíteni akartam.
- Segíteni? Azt lehetett volna másképp is. - gorombáskodtam. - Válaszolnál most rendesen?!
Sóhajtott egyet, majd kis idő után megszólalt.
- Sohasem viszonoztad az érzéseimet, amikor szerelmet vallottam neked. Vagyis, igazából egyszer sem beszéltél arról, hogy te mit érzel. Azt gondoltam, hogy ha már mindent és mindenkit elfelejtettél talán...
- És a csók? - vágtam a szavába.
- Milyen csók? - nézett végre szemeimbe,de érthetetlenül.
- Nem tudom, hogy hol voltunk, csak arra emlékszem, hogy megcsókoltál.
- Az volt az egyetlen. Nem is olyan rég történt, a baleset előtt körülbelül egy héttel. - válaszolta halkan, aztán egyikünk sem szólt semmit.
Nem tudtam mihez kezdjek. JiMin a haját túrta folyamatosan, és sóhajtozott. Csönd lett a kórteremben, csak a mellettem lévő lány szülei susmogása hallatszott fel néha. Körülbelül fél perc telhetett el így.
- És TaeHyung?... - tettem fel a kérdést, de ekkor lépett be NamJoon és HoSeok.
Mindketten megvoltak lepődve.
- SeoYeon, jól vagy? - kérdezte idegesen HoSeok - Megijedtem mikor láttalak. - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Teljesen jól vagyok. - bár a hangomról inkább az ellenkezőjét lehetett hallani.
- HoSeok azt mondta, sírtál mikor találkoztatok, és biztosan nem ok nélkül. Mi történt? - nézett rám NamJoon kérdő tekintettel.
Erre nem tudtam válaszolni. Csak JiMin-re néztem, mikor pedig meglátta, hogy őt figyelem, gyorsan a padlóra irányította szemeit.
- Nem emlékszem semmire, hiába mond bárki bármit, nem lehetek biztos abban, hogy igazat beszél. Ha beugrik valami, fogalmam sincs, hogy azt miért tettem, vagy, hogy mi történt utána. Mit gondoltok, ez milyen érzés lehet?!  Fogalmam sincs arról, hogy ki vagyok!
- Lehetne egy kicsit halkabban? - néztek ránk a mellettünk lévő emberek.
- Bocsánat. - körülbelül háromszor meghajolt NamJoon, én meg csak alig észrevehetően bólintottam.
JiMin kiviharzott a teremből, a többiek pedig csak meglepetten bámultak. Mondjuk, én nem csodálkoztam.
- Hát őt mi lelte? - kérdezte JiMin után nézve HoSeok.
Kis ideig még bent voltak, majd aztán ők is kimentek a teremből.
Hátradőltem az ágyamban, lehunytam szemeimet, és pár perc után elaludtam.
Mikor felkeltem, a telefonom 8:10-et jelzett. Rengeteget aludtam. A szemeimet megdörgöltem, majd mikor sikerült végre rendesen felébrednem, TaeHyung-ot láttam. Az ajtó mellett ült, és ugyan úgy mint tegnap, szívókapálcán keresztül itta az üdítőjét.